Jávorszky Béla Szilárd interjúja
2019 őszén volt ötven éve, hogy az Andrássy úti Ádám sörözőben Gryllus Dániel és Mikó István megalapította a Kalákát. Sebőék mellett ők teremtették meg azt a sanzonhoz közelálló műfajt, amit az egyszerűség kedvéért énekelt versként emlegetünk. Nemzedékek sora nőtt fel műsoraikon, találkozott általuk először a költészettel. A rendszerváltás után Gryllus Dániel (1950) ráadásul kiadót alapított, amely idővel az erős fonós kötődésekkel is rendelkező, folkos, énekelt verses szcéna egyik legfontosabb publikációs lehetősége lett.
Fonó 25
Idén ősszel ünnepli negyedszázados fennállását a népi kultúra városi továbbélésének, megőrzésének fellegvára, a Fonó Budai Zeneház. A Mandiner ebből az alkalomból exkluzív sorozatot közöl az intézmény szellemiségét képviselő kulturális szereplőkkel, akik maguk is a közös gyökereinkből táplálkozó magyar és külföldi népzene, néptánc, az (etno)jazz és világzenei irányzatok kiváló művelői. A
Fonó 25 interjúi itt olvashatóak.
Mit kell tudni a Gryllusokról?
A külső jegyek alapján sokan feltételezik ezt, meg nekem is szimpatikusak az örmények, de nem tudok ilyen gyökerekről. Gryllus nagyapám Selmecbányán született, nagyanyám Resicabányáról való, az anyai felmenők osztrákok voltak, az anyai nagyapám pedig kun származású. A Karcag melletti Ároktőn született, ott volt református lelkész és tanító, akárcsak az apja és a nagyapja. Ezt a házat, amelyben most élünk, 1908-ban építtette a nagy-nagybányám, Schambach Gyula művészettörténet tanár. A fiát, a csellista Zsámboki Miklóst mi mindig nagyapának hívtuk és éreztük is (az ő növendéke volt Perényi Miklós és Vilmos öcsém is). Lányai zongorista növendékek voltak a Zeneakadémián, ahová a mamám is járt, barátok voltak, így anyám itt lakhatott, amikor Budapestre jött vidékről. A Gryllusokat, miután elcsatolták a Felvidéket, áttelepítették a diósgyőri vasgyárba, ott volt nagyapám a hengerde igazgatója. Aztán a front elől menekülve ők is itt vészelték át a háborút. Itt találkoztak hát a szüleim, akik 1949-ben összeházasodtak. Ami még összerántotta őket, az a Deák téri evangélikus templom, oda jártak mindketten énekkarra. Apám később presbiter lett. Mi is ott konfirmáltunk, 1972-ben pedig ott tartottuk az esküvőnket a feleségemmel, Katival.
Egyértelmű volt, hogy a közeli Lórántffy Általános Iskola frissen alakult zenei tagozatára járjatok?
Egyáltalán nem volt az. A szüleim nem is tudtak a zenei tagozat indulásáról. Felvettek az általános iskolában, mellettem ült Huzella Péter, Huzella Elek zeneszerző fia. A legendás Bors Irma néni, az énektanárunk mondta, hogy „Gryllus és Huzella, gyertek át a zeneibe!” Huzella papája nem szerette volna, így ő maradt, én viszont átmentem. Vili öcsém másfél évvel fiatalabb nálam, a kettőnk közötti osztályba járt Mikó Pista és Radványi Balázs. Innentől a későbbi Kaláka-tagoknak lett közös zenei nyelve. A Lorántffy mindig is fontos szellemi műhely volt, a Budapesten ott elsőként alkalmazott Kodály-féle nevelési koncepció valamennyiünk zenei ízlését és szellemi horizontját alapjaiban határozta meg. A tananyagnak a kezdetektől része volt a népzene, a kamarazene, a hangszertanulás, a kóruséneklés, a néptánc, valamint minden áldott nap volt énekóra. Nemcsak mechanikus zenei képzés folyt, hanem szellemi tréning is. Sajnálom, hogy ennek az oktatási szisztémának azóta kisebb lett az ázsiója, de amikor a Kaláka 50 éves lett (tehát kétszer annyi, mint most a Fonó), Bors Irma néni plakettjét megkoszorúztuk, és emlékére elénekeltünk egy dalt a Lórántffy utódjában, a Marczibányi téri zeneiskolában.